A görög polgárháború menekültjei Magyarországon

Egy polgárháború az ismeretlenség homályában

Amikor 1942-ben kitört a görög polgárháború, még senki sem sejtette, hogy a hidegháború első erőpróbájává fog válni. Nem sokkal Görögország német megszállása után megindultak a különféle partizánmozgalmak, melyeknek célja – a németek kiűzésén felül – a hatalom kizárólagos birtoklása volt. Ezen törekvés aztán a harcok eldurvulásával egy időben sokadrangú szemponttá degradálta a németek elleni harcot, mivel az egymással marakodó frakciók – legalábbis a háború első fázisában – külön-külön nem jelentettek olyan katonai potenciált, ami miatt a németeknek aggódnia kellett volna. A városokat szilárdan tartották a kezükben, a hegyekbe pedig az okosabb német katona nem ment. Időről időre indítottak néhány büntetőakciót, melyek rendszerint felemás végeredménnyel zárultak. Azon esetek túlnyomó részében, ahol sikerült is némi kézzel fogható sikert felmutatniuk, a háttérben megtalálható volt valamelyik rivális szervezet feljelentése. Mielőtt elkezdenénk vizsgálni a történet nemzetközi vetületét, érdemes górcső alá venni – terjedelmi okokból csak a teljesség igénye nélkül – ezeket az egymás ellen küzdő szervezeteket. 1941-ben megalakult a kommunista EAM (Nemzeti Felszabadítási Front), valamint ennek fegyveres szárnya az ELASZ (Görög Népi Felszabadító Hadsereg). Velük szemben állt a Kairóba menekült emigráns kormányt támogató monarchista EDESZ (Görög Nemzeti Demokratikus Szövetség).

A háború első szakaszában, 1942-1944 között, Anglia – már csak a dinasztikus kapcsolatok következtében is – a monarchista EDESZ-t támogatta, míg az USA-nak jóval szimpatikusabb volt a népakarattal kampányoló EAM-ELASZ. A Szovjetunió még gyakorlatilag az életéért küzdött, kisebb gondja is nagyobb volt, mint a görög polgárháború ügyében állást foglalni. 1944-re Anglia befolyása a térségben igencsak megnövekedett, az oroszok ugyanis még messze voltak, az USA-t pedig lekötötte a távol-keleti hadszíntér, így az angolok el tudták érni a harcok ideiglenes felfüggesztését és egy egységkormány kinevezését. 1944 októberében Churchill és Sztálin megegyeztek, hogy a Balkán szovjet érdekszféra lesz, ez alól Görögország jelentett kivételt, mivel angol befolyási övezetnek minősült. Novemberben a németek kivonulásával újrakezdődtek a harcok, azonban a német csapatokat rövid úton angolok váltották fel, akik azon melegében be is szálltak az EDESZ oldalán a háborúba. Ezzel az ELASZ ideiglenes összeomlását idézték elő. Az USA heves tiltakozása következtében a győzelmet nem tudták kiaknázni. 1945 februárjában megkötötték a jaltai egyezményt, mely dióhéjban annyit mond ki, hogy Kelet-Közép-Európa és a Balkán – Görögország kivételével – szovjet érdekszféra, valamint ezen nyilatkozat fejében a Szovjetunió Németország veresége után megtámadja Japánt Mandzsúriában. Ez a döntés gyakorlatilag jó előre borítékolta volna a görög polgárháború végkimenetelét, ha nem történik meg 1946-ban az antifasiszta koalíció törvényszerű felbomlása.

Németország és Japán 1945-ös veresége után Anglia és az USA elképedve figyelték, ahogy gomba módra szaporodnak a proletárdiktatúrák szerte Kelet-Közép-Európában. Ez a folyamat végre az amerikaiakban is tudatosította a tényt, hogy a III. Birodalom helyett immáron a Szovjetunió az, ami egyértelműen és előreláthatólag hosszú távra rúgja fel az európai status quo-t. 1946-ban elhangzik Churchill híres fultoni beszéde, 1947 márciusában a kongresszus előtt meghirdetésre kerül a Truman-doktrína, mely egyértelműen kimondja, hogy az Egyesült Államok katonai illetve gazdasági segítséget nyújt minden olyan államnak, melyet kommunista hatalomátvétel fenyeget. 1947-ben két ilyen ország volt Európa környékén: Görögország és Törökország. Ezek az államok kaptak is 400 millió dolláros gyorssegélyt, mely a később Marshall-tervként ismertté váló akciósorozat első felvonását jelentette.

Feltehetjük nyugodtan a kérdést, hogy lehet az, hogy az angol katonai erővel és amerikai pénzzel megtámogatott monarchista szárny még így is 1949-ig küzdött az ELASZ-szal? A válasz igen egyszerű. Közben a Szovjetunió fegyverrel és katonai tanácsadókkal támogatta az ELASZ-t. Ahhoz, hogy ez megszűnjön, kellett még egy nemzetközi bonyodalom. 1949-ig a Szovjetunió a kommunista Jugoszlávián és Bulgárián keresztül juttatta el a görög kommunistáknak az utánpótlást. Ebben az évben azonban Sztálin megelégelvén Tito renitenskedéseit, kizáratta Jugoszláviát a Kominformból. Ezek után Tito számára élet halál kérdése volt, hogy egy, a nyugati szövetségesekhez húzó országgal legyen délről határos. A Szovjetunió nem kockáztathatta meg, hogy további fegyverszállításokkal véglegesen ellenséges viszonyba kerüljön Jugoszláviával, mivel ez volt az egyetlen ország, amelynek földközi-tengeri kikötőit a hidegháború kitörésétől kezdve használhatták hadihajói. Ez megpecsételte a görögországi kommunisták sorsát.

Történések egy túlélő szemszögéből

Beszélgetőpartnerünk – bár mindez már 60 éve történt – az emlékekre hivatkozva kérte, hogy az elmondottakat név nélkül közöljük. Az interjú során ezt tiszteletben tartottuk.

Pécsi Bölcsész: Hogyan jutott Magyarországra?

GT: Ami történt, azt csúnya nevén gyermekszedésnek hívják, de valójában életmentés volt. Kilenc hónapig Albániában voltunk, ezután felkérték a Vörös Keresztet, hogy segítsenek a görög gyerekek mentésében. Így került huszonnégyezer gyermek az úgynevezett népi demokratikus országokba. Mi Pestre utaztunk, már aki bírta az utat étlen-szomjan (a megérkezés pillanata látható a felvételen – a szerk.). Később Fehérvárcsurgóra kerültem intézetbe, majd Balatonalmádiba. A középiskolát Debrecenben folytattam.

PB: Hányan érkeztek Önnel együtt?

GT: Hivatalosan háromezer gyerek és négy és félezer felnőtt. Csehszlovákia, Lengyelország és a Szovjetunió fogadott még menekülteket.

PB: Volt olyan hely az országban, amit az itt letelepülő közösség sajátjának tudhatott?

GT: Beloiannisz, ahol a nyarakat töltöttem gyerekkoromban.

PB: Hol is van pontosan Beloiannisz?

GT: Fejér megye északkeleti részén fekszik, görög nemzetiségi község. Az 1950-es évekig Iváncsa szántóföldjei voltak a helyén. 1950. május 6-án indult meg a település tervezése és építése a görög polgárháborúból Magyarországra menekülők számára. Nikosz Beloiannisz, a görög kommunista mozgalom egyik jelentős alakjának nevét vette fel 1952-ben az akkor 1850 fős település.

PB: Hogyan élte meg a háborút?

GT: Mindennaposak voltak a letartóztatások és a bombázások; rengeteg házat gyújtottak fel. Édesapámat a szemem láttára hurcolták el, később bebörtönözték és végül sajnos kivégezték. Rengeteg barátunkat elvitték, akiket utána soha többé nem láttam. A menekülésben segítő katonák java része odaveszett a háborúban. A felnőtteknek és a gyerekeknek értékeiket hátrahagyva kellett menekülniük, az út során megesett, hogy kopaszra nyírtak bennünket. Sokan keltünk útra, és mégis kevesen éltük túl.

PB: Mi volt az első benyomása az országról?

GT: Második hazámra leltem itt. Barátságos volt mindenki, végre volt egy hely valahol, ahol nem nehezteltek ránk.