A második nagy világégés hetvenedik születésnapjának margójára

Kezdjük talán a fő mumus, Németország szerepvállalásának körüljárásával. Az egészen nyilvánvaló, hogy a versailles-i békeszerződésként elhíresült nemzetközi skandallumot az új erőre kapott Németország vezetői rétege nem hagyhatta annyiban, hiszen többek között ezen békék revíziójának ígéretében választották meg őket. Bizonyos mértékű változtatás a korábbi győztes antant-hatalmaktól sem volt idegen – gondoljunk az 1938-as müncheni egyezményre -, a teljes európai hatalmi berendezkedés felmondása viszont az ő gyomruknak is sok volt. Az I. világháború húsz éves pauzája utáni következő felvonásban a látszattal ellentétben kevés lapot osztottak az ideológiáknak. Nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a kulisszák mögött nem valamilyen csavaros eszmerendszer (kommunizmus/ nemzetiszocializmus/ kapitalista gazdasági alapokon álló „demokrácia”) állt, hanem Európa területi és politikai újrafelosztása. A sors furcsa iróniája, hogy ez végül Európán kívüli hatalmak által valósult meg.

Célunk nem a háború kronologikus ismertetése, sokkal inkább az, hogy megvizsgáljuk, mennyiben jogos a „háborús bűnös náci Németország” szóösszetétellel Németországot külön kiemelni a hadviselő felek sorából. Hiszen minden résztvevő ország politikusai és hadseregei hasonló, ha nem kegyetlenebb tettekért felelősek. 1946-ban láthatta a világ Németország vezetőit a vádlottak padján, és hallhatta mentségeiket. Ebben a perben Hermann Göring birodalmi légimarsall ellen vádpont volt Rotterdam porig bombázása. Úgy ítélték el ezért, és sok minden másért, hogy Hamburg, Drezda és a Monte Cassinoi kolostor elpusztításáért felelősek nem ültek mellette. Hirosimáról és Nagaszakiről már szót sem ejtünk. Arról sem beszélünk, hogy a háború idején az Egyesült Államokban élő japán kisebbséget milyen atrocitások, hátrányos megkülönböztetések érték. A legfurcsább az egészben, hogy arról sem esik szó, hogy a Szovjetunió területén élő volgai németeket összegyűjtötték, és táborokba vitték messze Szibériába. Csak igen kevés szerencsés élte túl a háborút.

Kikerülhetetlen momentuma írásunknak a holokauszt. Az elmúlt hatvan évben számtalan irodalmi és történeti munka foglalkozott ezzel a témakörrel, és bár az ember azt várná, hogy amennyi munka, annyi különféle nézőpont és vélemény, ennek ellenére a végeredmény bántóan sablonos. Szükségtelennek tartjuk kijelenteni azt, hogy a holokauszt megtörtént, ugyanis történelmi tényekkel józan gondolkodású, értelmes ember nem száll vitába. Azonban az utóbbi évtizedekben több olyan kérdés felmerült, mely kétségessé teszi, hogy úgy és olyan formában történt-e meg, mint ahogy azt a nagykönyvek sugallják. Pont ezen kétségeink következtében tartjuk vérlázítónak, hogy a szólás- és véleményszabadság bölcsőinek tartott nyugati „demokratikus” országokban a mai napig börtönbüntetéssel sújtják azokat a történészeket és publicistákat, akik a már-már dogmatikus hivatalos történeti szemléletnek szakmai, avagy érzelmi indíttatásból szembemennek.

Különösen azért érdekes ez most, mert idén egy olyan dokumentumfilm látott napvilágot, mely hitelesen mutatta be a II. világháborús szovjet állapotokat: gulágok, menekülők agyonlövése, Kelet-Európa megerőszakolása, kifosztása „felszabadítás” címszó alatt. Mondani sem kell, hogy hatalmas, össztársadalmi felháborodást váltott ki a mű, és ennek hatására az orosz Duma a közelmúltban tárgyalt egy olyan törvényjavaslatot, mely a Szovjetunió második világháborús szerepvállalását ugyanilyen alapon dogmatizálná. Ezen törvény támogatói a nyugat-európai „demokráciákban” létező holokauszt-törvényeket tekintik precedensnek. Innen tulajdonképpen már csak egy ugrás, hogy Jan Slota, a szlovák nemzeti öntudat újabb sztrapacska-szagú hullócsillaga a pozsonyi parlamentben törvényerőre próbálja emelni azon hagymázas képzelgését, miszerint nincsenek felvidéki magyarok, csak elmagyarosodott tótok.

Amennyiben egyes olvasóink úgy vélnék, hogy eme röpke szellemi ujjgyakorlatunk rájuk nézve sértő, ez is csak azt bizonyítja, hogy egy bő emberöltő távlatából is léteznek kényes problémafelvetések. Nem kell történésznek lenni ahhoz, hogy az ember lássa, a második világháborúval kapcsolatos hivatalos vélemények, érvrendszerek a legnagyobb jóindulattal is meghaladottak és egysíkúak.

Le kellene végre ülniük hazánk és a világ történészeinek, publicistáinak („politikusok kíméljenek” jeligével), hogy végre tiszta lapról indítva létrehozzanak egy mindenki által elfogadott nézetet, igazságot, amely nem azon alapul, hogy aki mondja, az zsidó, vagy náci.