Az emlékezet „szabadsága”

Kontra

269/C.§ (1) Aki mások előtt
a) a holokauszt történelmi tényét, pusztítását vagy az áldozatok nagyságrendjét kétségbe
vonja vagy tagadja, vagy
b) a holokauszt áldozatait e minőségükben becsmérli, vagy
c) a holokauszt elkövetőit dicsőíti vagy tetteiket helyesli, vagy
d) a holokauszt megismétlésére felhív,
bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Ezzel a szövegezéssel fogadta el az Országgyűlés utolsó ülésén a holokauszt-tagadás büntethetőségét szabályzó törvényt. Ez a látványosan homályos, könnyen kiforgatható korpusz rengeteg értelmezési, ad abszurdum politikai támadási lehetőséget rejt magában. Elöljáróban feltenném a kérdést, hogy mit is jelent pontosan a holokauszt áldozatainak nagyságrendjét kétségbe vonni? Milyen nagyságrendhez képest? A random időközönként változó hivatalos statisztikákhoz képest? A holokauszt áldozatainak száma volt már 12 millió (most 6), az auschwitzi kz-ben halt már meg négymillió ember, jelenleg 1,5 millió van kiírva. Ha törvényt alkotunk valamiről, akkor tessék azt konkretizálni. Ez nem csak a törvényből magából hiányzik, hanem annak indoklásából is.

Mert teszem azt, ha van olyan idióta, aki expressis verbis kijelenti, hogy holokauszt nem volt, mely véleményével szánalmasan jelentéktelen minoritást képvisel, azzal szemben járjanak el, ha úgy tetszik, bár még ezzel sem értek maradéktalanul egyet, hiszen ezáltal csak reklámot csinálnak neki és nézeteinek. A vélt vagy valós történelmi tények dogmatizálásával mindig is az volt a gond, hogy minél inkább próbálták azokat kőbe vésni, annál inkább kezdett kilógni az az ominózus lóláb. 2008-ban Blois városában egy történészkonferencia során többen egy kiáltványban (Liberté pour l’Histoire! Appel de Blois) tiltakoztak a szakmára nehezedő aktuálpolitikai nyomás ellen. Nevén nevezve a gyereket,”nem akarnak kisebbségi szervezetek foglyai lenni”. Olyan illusztris személyek írták alá eme kiáltványt, mint például a neves francia mediavelista Jacques Le Goff, vagy a modern kori német történelemmel foglalkozó Heinrich August Winkler.

A történet szomorú aktualitását a kiváltó ok adja, ugyanis az történt, hogy a német igazságügy-miniszter, Brigitte Zypries kezdeményezésére az EU egy olyan törvényalkotási folyamatba kezdett, mely 1-3 évig tartó börtönbüntetéssel sújtaná azokat, akik „nyilvánosan megbocsátják, tagadják, vagy nagymértékben trivializálják a népirtásokat, emberiség elleni bűntetteket és a háborús bűnöket”. Lényegét tekintve ezzel a törvénnyel ellehetetlenítik a további kutatásokat a témában, mivel ha a kutató nem az uralkodó álláspontot támasztja alá eredményeivel, már megy is a börtönbe, valamint az állásának és addigi szakmai megbecsülésének is búcsút inthet.

Ha már itt tartunk – mint egy korábbi cikkben írtuk -, Oroszországban jelenleg büntetik azt, aki a Vörös Hadsereg kelet-európai bevonulását nem hajlandó felszabadító hadjáratnak aposztrofálni. Teszik ezt azzal a hivatkozási alappal, hogy nyugaton meg a holokauszt-tagadását dogmatizálták. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy egy igen veszélyes gyakorlatnak szolgálhat fundamentumául ez a törvény. Innentől kezdve bárki, kényére-kedvére – már ha rendelkezik a megfelelő anyagi és kapcsolati tőkével – alterálhatja a történetírást. Magára a törvény indoklására visszatérve egyszerűen szívet gyönyörködtető annak utolsó mondata: „Ezzel a jogalkotói lépéssel az Országgyűlés amellett tesz hitet, hogy a véleménynyilvánítás alkotmányos szabadsága nem terjed ki a holokauszt tagadására”.

Nesze neked szólásszabadság! Biztos megvan mindenkinek a Kádár-korszak kedvelt anekdotája, miszerint szabad országban, szabad ember azt csinál, amit szabad. Örömmel és mély tisztelettel jelenthetem, hogy húsz év alatt sikerült ide visszakanyarodni. Gratulálok III. Magyar Köztársaság, szép munka volt! Végezetül álljon itt a már korábban emlegetett blois-i kiáltvány egy részlete: „Ha a történelemről nem szabad vitatkozni, és abban nem szabad kételkedni, akkor az nem történelmi tény, hanem dogma lesz, amely a mitológia birodalmába tartozik. Ha a történelemről nem szabad vitatkozni, és abban nem szabad kételkedni, akkor az nem történelmi tény.” 

Lenthár Balázs

Pro

Sólyom László nem élt vétóval, így életbe léphetett március 10-én a holokauszt-tagadást szabályzó törvény. Jogosságáról pro és kontra zajlott egy liberális-konzervatív vita a szólásszabadság témakörében, melyben végül a konzervatív nézet – a kevesebb szó a több minőségért elve – kerekedett felül. Az egymással szemben álló oldalak érvelését közelebbről vizsgálva annyit lehet elmondani, hogy szükségmegoldás született, egy a szólásszabadság eszméje szempontjából szerencsétlen, viszont a magyar közélet pre-demokratikus realitását figyelembe véve szükséges megoldás.

A helyzet tisztázása végett, a liberális oldal képviseletében Tóth Gábor Attila írt az ÉS-ben egy jó összegzést, melyben kifejtette, hogy a konzervatív kritika szerint a doktríner liberalizmus felelős a közbeszéd romlásáért, mivel az a fránya szabadsága elsőbbséget élvez a közösségek méltóságával szemben. A valóság inkább az, hogy a liberális felfogás nem a szavakat, hanem a fenyegetés létét, az azt elkövetőket büntetné. Mielőtt bárki is magyar viszonylatban elkárhoztatná a most meghozott törvényt, érdemes a következőket végiggondolni! Nálunk jelenleg a gyerekcipőben járó demokratikus hagyományok, értékek és társadalmi párbeszéd vajmi csekély kontrollt tudnak gyakorolni a kirohanásokkal szemben, így a szabályozás, legyen bármennyire támadható is elviekben, a közbeszéd fenyegető eldurvulása előtt gyakorlati okokból vált szükségessé (hasonlóan a szélsőség előretörésével küzd Ausztria, ott a szólásszabadságot érintő törvény és a demokratikus társadalmi túlsúly hiánya azt eredményezte, hogy már miniszteri szinten is beesik néha egy-egy néger vagy zsidóvicc).

Korábban azért sem jelenthetett ez a kérdés akkora problémát, mivel a neten kialakuló nyilvános fórum és megjelenési lehetőség csak pár éve elérhető a társadalom nagy tömegei számára. Egy szélsőséges nézeteket valló kisebbség akár önmagát is minősítő véleménye egészen mostanáig a saját pénzen nyomtatott, kis példányszámú lapokra, szórólapokra, illetve helyi kis megmozdulásokra korlátozódott. A kommunikáció jelenlegi átalakulásával, hírportálok, médiahálózatok és online szervezési lehetőségek váltak elérhetővé a korábbi árak töredékéért. Így mondhatjuk, hogy a palack nyitva áll a szellem előtt.

John Stuart Mill angol teoretikus, filozófus, a liberalizmus, szólásszabadság kérdésének egyik meghatározó alakjától ered a jól ismert tézis: „mindenkinek joga van úgy cselekedni, ahogy szeretne, egészen addig, amíg ezzel nem károsít másokat”. A fenyegetés azt hiszem tekinthető károsításnak. A szólásszabadsághoz kicsit elkanyarodva a klasszikus megfogalmazás: „Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket”.

Alapvetően ez a megfogalmazott korlátlanság téves következtetéseket is létrehozhat, reagálhatunk úgy akár, hogy ebben szó sincs holokauszt-tagadásról, korlátozásról, pedig ilyen kikötések az első teoretikusok esetében is megvoltak - "the only purpose for which power can be rightfully exercised over any member of a civilized community, against his will, is to prevent harm to others.”. Csak akkor van jogunk csorbítani erővel egy civilizált közösség tagjának szabadságjogait, ha ezzel másokat védünk meg a károsodástól. Azt hiszem, praktikusan jelenleg erről van szó.

Bálint Dávid