Erről a könyvről írni Totál szívás…
2010. június 3.
…mivel meglehetősen nehéz egy oldalba sűríteni Christopher Moore regényének (vagy akár mondhatnánk regényeit is) esszenciáját. A Totál szívás Moore egyik korábbi munkájának, a Vérszívó démonok folytatása. Az előzmények pontos ismerete nélkül is nyugodtan el lehet kezdeni olvasni, pár oldal után minden információ a rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy hiánytalanul élvezhessük a sztorit, ami kicsit perverz, kicsit morbid, nagyon osztós, és hemzseg a zseniálisan könnyed párbeszédekkel tűzdelt, lehetetlen szituációktól.
Jody, akit egy vén vámpír tett vérszívóvá, vámpírt csinál szerelméből, Tommyból, aki ezen aktuson meglehetősen kiakad. Mondjuk ki az, akinek ne dobná le az agya az ékszíjat, mikor rá kell döbbennie, hogy ezen túl inkább szomjas, mint éhes, nincs több kávé, sőt egyáltalán semmilyen emberi táplálék, napozni sem lehet annyit, és még a vécén ülés örömétől is elesett. Ráadásul meglehetősen udvariatlan húzás úgy megölni valakit, hogy meg sem kérdezik róla. Azért akad néhány pozitívum is a vámpíromságban. Az ember tud mászni a falon, erősebb, mint egy vagonnyi diósgyőri ultra, lát a sötétben, és minden érzéke százszorta kifinomultabb. Sajnos az emberfeletti vámpírérzékek fagyija néha visszanyal. Tommy Floodnak rá kell döbbennie, hogy a világ egy pöcegödör, és két lábon járó bűzbomba benne minden ember. Meg kell tapasztalnia azt is, hogy milyen annyira szomjazni a vért, hogy egy csövestől bérelt, 17 kilós drabális macskából vacsorázzon meg, majd ezt követően a gazdit is felvegye az étlapra.
Jody és Tommy kezdeti nehézségei után természetesen újabbak jönnek. A meghitt vámpírpárocska életébe belecsöppen a rendőrség, az öreg vámpír sárga melegítőben, akit megpróbáltak hidegre tenni, de végül csak egy rézbe öntésre futotta. Feltűnnek Tommy kollégái, akikben nincs túl sok felebaráti szeretet vérivóvá vált munkatársuk irányában. Megjelenik Abby Normal, a kissé hiperaktív gót-punk kamaszlány, akinek naplóbejegyzései véleményem szerint a regény csúcspontjait alkotják. Abby a nevéhez hűen teljesen abnormális dark-gót-emó-öngyi - ámbátor titokban cuki és ex-Hello Kitty - mindent megtenne azért, hogy ő is az éjszaka teremtényei közé tartozhasson. Lakást bérel Jodyéknak, a szolgájuk lesz, és a nosferatui életre hangolódásként fejüket leharapva eszi a gumimacikat. Vissza-visszatérő naplójában sajátosan kommentálja az eseményeket, nyelvhasználata, szókincse, diónyi agya, káromkodásai kincset érnek.
A könyv beletartozik a buszon/órán olvasni veszélyes skatulyába, ugyanis olyan elemi poénok csattannak el a legváratlanabb szituációkban, hogy könyörtelenül felnyerít az ember. Nem is beszélve a szlengről, melynek vulgaritását egy jól fejlett kocsis is méltó ellenfélnek találna. Christopher Moore ezen regényében sokkal mocskosabb szájú, mint a korábbiakban, pedig azok sem nélkülözik a szentségelést. A Totál szívás, a Vérszívó démonok, sőt a sztorit lezáró, éppen fordítás alatt lévő Bite me, a vámpírirodalom zsánerének teljes kifordítása. Az író megragadja Stoker Drakuláját, az Alkonyat-könyveket, a True Blood-ot, Van Helsinget és a Pengét, megrázza őket, feldobja jó magasra, hogy onnan aztán egy lehetetlen szituációkkal dúsított, groteszk, szabadszájú, közveszélyesen nevettető világként hulljanak vissza.
Moore-t nem lehet közömbösen olvasni, valamilyen módon mindenképpen beüt. Vagy becsukod az elején, és mérgelődsz, hogy milyen közönséges és hatásvadász írás, vagy pedig miután a végére értél, kikeresed a könyvtári adatbázisból az író összes művét, és fejest ugrasz az elsőbe, amelyik a kezedbe akad. Ha így teszel, egy biztos: nem fogod megszívni.
Hozzászólások (0)
Szólj hozzá!