Ez a cikk kezd nagyon elhülyülni

A XX. század hatvanas éveinek második felében öt angol és egy amerikai fiatalember, Paul, John, George és Ringo, azaz inkább John, Graham, Michael, Eric, Terry és Terry lehetőséget kapott egy önálló tévé show elkészítésére a BBC-n. A hat Python ekkor már évek óta a televíziós szórakoztatóipar környékén somfordált, és örömmel fogadta a lehetőséget. A sorozat nevét leszámítva (a rengeteg verzió közül a Repülő Cirkusz úgy lett befutó, hogy a BBC már kinyomtatta ezzel a névvel a műsort és nem volt hajlandó ezen változtatni, a Monty Python meg csak úgy jött) a tagok teljesen biztosak voltak abban, hogy mit akarnak csinálni: valami teljesen mást, mint amiről a televíziózás addig szólt.

Ez lett a Monty Python Repülő Cirkusza, ami nem csak a korabeli angol tévénézőket sokkolta, hanem mai napig képes meglepni a gyanútlan fogyasztókat. A tévéműsornak nincs se eleje, se közepe, se vége (avagy van, csak épp teljesen rossz helyen), az egyes jelenetek a lehető legváratlanabb és bizarrabb módokon kapcsolódnak egymáshoz, és teljes a műfaji zűrzavar: a szereplők néha dalra fakadnak, máskor a klasszikus shakespeare-i színjátszás szabályai szerint játszanak, majd hirtelenjében szürreális animációk veszik át az élő színészek helyét.

A felforgatóan és leginkább ellenállhatatlanul humoros jelenetek kedvenc tárgyai a korabeli viszonyok és az elpusztíthatatlan emberi hülyeség: ezen a téren a Python csoport annyira jó munkát végzett, hogy amikor a sorozat negyed évszázaddal indulása után Magyarországra is eljutott, a kulturális különbségek dacára itthon is fanatikus rajongótábora alakult ki. Az állandó témák között ott volt a televízió is, ami addigra a nyugati ember létének nélkülözhetetlen részévé vált: a sorozat kifigurázta az addigra megszilárduló és máig meglévő tévés konvenciókat, miközben folyamatosan hangsúlyozta saját megkonstruált jellegét. Ha úgy tetszik, a Monty Python az echte posztmodern tévé, de gyorsan abbahagyom ezt a hülyeséget, mielőtt fejbe csapnának egy gumicsirkével.

Az öt évadot megért műsor és zajos sikert arató élő előadások sorozata után érkeztek a filmek. Az első a sorban az 1975-ös Gyaloggalopp volt, ami Anglia történelmét értelmezte igen sajátos módon (ezen a nyomvonalon próbált haladni a Magyar Vándor) olyan felejthetetlen szereplőkkel, mint a legyőzhetetlen Fekete Lovag és a vérengző nyúl, majd következett minden idők egyik legjobb vígjátéka, a Brian élete, ami a Názáreti Jézus helyett a méltán elfeledett Názáreti Brian életét mutatta be. A csoport utolsó közös munkája 1984-ben az Élet értelme volt, amelyben rendkívül szórakoztató másfél órán keresztül nem válaszolták meg a végső kérdést.

A csoport tagjai ezután (és ezalatt) önálló karriereket futottak be: Terry Gilliam olyan filmeket tett le rendezőként az asztalra, mint a Halászkirály legendája, avagy a Félelem és reszketés Las Vegasban, John Cleese és Eric Idle felkapott vígjátékszínészekké váltak, Michael Palin útifilmjeivel növelte tovább hírnevét, az 1989-ben rákban elhunyt Graham Chapman pedig az első lett, akinek a temetésén a gyászbeszéd keretében elhangzott a „fuck” szó.

Az elmúlt 40 évben a pythonizmus megállíthatatlannak bizonyult. A Repülő Cirkusz humorának szellemében írta meg korai rajongójuk és későbbi munkatársuk, Douglas Adams a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című kultikus regénysorozatot, a csoportról pedig többek között egy programnyelvet és egy óriási őskígyót is elneveztek. A következő 40 évben remélhetőleg legalább egy nyavalyás bolygó is akad majd.