“Hogyan hiányolhatnálak, ha sose mész el?”

PB: Mi volt az első zenei élményed, ami arra késztetett, hogy magad is zenélni kezdj?

ED: Úgy 5-6 éves koromban a gospel, és valamivel később a blues egy szomszédom miatt. Mindig kint ült az udvaron, gitározott és én egyből beleszerettem.

PB: Jó hosszú utat tettél meg Memphis-Tenessy-től. Miért költöztél Európába?

ED: Annak idején volt egy híres együttes, a Drifters. Az egyik tagot helyettesítettem a turnéjukon, így jutottam el Londonba, ott találkoztam néhány berlini arccal, akik egy nagyzenekarban zenéltek és kellett nekik egy énekes. Elmentem velük Berlinbe, később a feleségemmel is ott találkoztam, végül maradtam.

PB: Az első nyugati zenészek között voltál, akik turnéztak a vasfüggöny mögött, előadásokat is tartottál. Hogy élted meg az ottani - nyugati ember számára minden bizonnyal furcsa - állapotokat?

ED: A kulturális csere jegyében sikerült eljutnom az NDK-ba. Az előadásokon végig állt mellettem egy tolmács, aki fordította amit éppen mondtam, de azt is, amikor énekelni próbáltam. Mikor egy orosz katonai támaszponton koncerteztem, a katonák egy, a színpad előtt álló magasabb rangú tiszt intésére kezdtek tapsolni, majd a következő intésre abbahagyták és ültek vigyázzban tovább.

PB: Hogyan koncertezel egyébként? Van egy állandó bandád?

ED: Több állandó bandám van. Van egy az Államokban, Olaszországban, Hollandiában, Csehországban, Lengyelországban és itt Magyarországon is. Egy nagyobb fesztiválon viszont szívesebben lépek fel a berlini zenekarommal.

PB: Tudatosan váltál a blues nagykövetévé vagy egyszerűen csak így jött ki a lépés?

ED: Egyszerűen csak megtörtént. Mázlim volt, hogy hivatalossá tették amit addig is csináltam. Az NDK-ban több egyetemen is megfordultam előadóként, látszott, hogy a zene közelebb hozza egymáshoz az embereket. Néhányan hallgatták ugyan a Szabad Európa Rádiót, de hát az akkoriban illegális volt, úgyhogy az újszerűség erejével hatott nekik ez a dolog. Ebből is látszik, hogy nem lehet hosszú távon eltitkolni olyan dolgokat az emberek elől, amikre kíváncsiak. Előbb-utóbb megkerülik valahogy a rendszert.

PB: Nem is tudom mit kérdezzek...

ED: Kérdezz valamit a nőkről!

EB Davis - Rocking Good Way

PB: Tényleg! Mi a véleménye a feleségednek erről?

ED: Együtt szoktunk turnézni, úgyhogy elég szigorú kontroll alatt vagyok. A csapatomban ő a billentyűs, és fantasztikusan jó zenész. Chicagoban léptünk fel úgy két éve Buddy Guy előtt, és ő szemet is vetett rá, kérdezte tőlem, hol találtam ilyen jó billentyűst. Erre mondtam neki, hogy ezt azonnal felejtse el, mert jön velem vissza Németországba.

PB: Gyerekek?

ED: Van egy fiunk és két lányunk. A fiam maga is zenész, gitározik és énekel, csak nem bluest. Valami progresszív rockot játszik vagy ilyesmi. Mondtam is neki, hogy fiam igen kitűnő gyerek vagy csak nem bírom azt a szart, amit csinálsz. Erre ő az mondta, hogy nagyon jó, mert ő se bírja azt a szart, amit meg én csinálok. De én is azt csinálom, amit mindig is akartam. Ha buszsofőr vagy és egész életedben az akartál lenni, akkor mire van még szükséged? A blues boldoggá tesz.

PB: Nem ellentmondásos ez? A blues-ról mindig azt hallani, arról szól: elhagyott a nő, leégett a ház, még a kutya is más gazdát keresett...

ED: Tudod a blues arról is szól, “hogyan hiányolhatnálak, ha sose mész el”. A blues szó maga is egy érzés. Van benne jó is, rossz is. A valós életről szól és nem arról, amit mindenféle pop számokban hallani, hogy “fogni akarom a kezed egész éjjel és holdfényben fürödni”, a blues arról szól, hogy “ha egész éjjel fogod a kezem, akkor görcsöt fog kapni, úgyhogy fogd egy kicsit, aztán jól van”…