Ki látta a görényes hölgyet?

Én mondjuk nem nagyon szeretem, ha hülyének néznek. Éppen ezért – és nyilván azért is, hogy más műélvezetét ne zavarjam – alapvetően egy kis térben, tömegben, csendben adok hangot a véleményemnek, ha már adok egyáltalán. Fokozottan igaz ez egy olyan helyzetben, amikor a firenzei reneszánsz egy-egy kiváló darabját szemlélem. Nem közlök olyan információt, aminek nem néztem alaposan utána, vagy a helyzet szempontjából teljesen lényegtelen.

Vajon mi motiválhatja mégis erre kiállítást megtekintő barátaimat? Mert ugye, ha társaságának szánja, akkor mondja el neki a Ligetben egy sör mellett, ha meg nekem szánja, akkor meg nem érdekel.

De olyan előre szaladtam. Szívesen állok másfél órát sorban, ha arról van szó, hogy a kedvenc (sic!) festményemet megtekintsem, ami ugye nem elhanyagolható szempont. De én már ott, a sorban tudtam, hogy a szerelmespárokat ki kell tiltani a múzeumból. Az enyelgés a Boticellik előtt még csak hagyján. Az irreleváns információk folyamatos  közölgetése is elmegy még. Node! Kérdezem én, egy tű leejtésére alkalmatlan tömegben, vajon muszáj-e ököllel utat törnie bárkinek azért, hogy mindenképpen élete párjával verekedje át magát az érdeklődők tömegén?

Szerintem – mondjuk – a műélvezés magányos dolog. Persze, jó érzés, ha az ember megoszthatja valakivel az örömét. De lehet, hogy ebben az esetben a legnagyobb öröm az volt, hogy nem tapostak halálra.

Lépjünk ezen túl! Időzzünk el a kulturálódni vágyók kicsiny csapatán, akik nem csak a saját véleményüket üvöltik fejhangon, hanem minden kis táblát föl is olvasnak barátaiknak. Teszik ezt úgy, hogy hárman állják körbe a táblát, megfosztva ezzel minden más érdeklődőt a lehetőségtől. Vajon miért teszik ezt?

De itt sem időznék. A cikk elejére utalva idézem fel az én kedvenc megjegyzésemet, az általam „Dzsúlió” kód névvel jelzett látogató szájából (20 –as, bőrjakó, full zselés haj, rágó, ami kell); „Ez olyan 1500-as évekbeli lehet” Vajon hanyadik kép után vonta ezt a következtetést egy reneszánsz kiállításon.

De persze a nagy tanulság az, hogy én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál, kultúrfasiszta mellett akár kultúrsznob is lehetnék. Vajon milyen jogon sajátítom ki magamnak a kultúra élvezetének örömét. Nyilván teljesen önkényesen. A sznob szó etimológiáját tekintve a „sine nobilitates”, azaz nemesség nélküli jelzőből vezethető le. Hát az biztos, hogy ahhoz nincs sem jogom sem képesítésem, hogy megmondjam a frankót, szóval; vajon én is mit kerestem ott. Mondhatja most „Dzsúlió”, hogy mivel érdemelte ki annak a szemüveges agyoniskolázott embernek a lenéző tekintetét, amikor ő (én) nem tudok egy koszos karburátort sem összerakni. És milyen igaza is lenne. (Nézne így hülyének.)

Szóval az igazság valahol középúton lehet. Az is az írástudók felelőssége, hogy ne felhúzott orral távozzon a múzeumból, hanem szépen fogja kézen Dzsúliót és mutassa meg neki mit kell néznie a képen, hogy világos legyen mi az, ami miatt korszakalkotó művel áll épp szemben - és ami nem elsősorban a szépség fogalmával operál.

A kiállítás kísérő szövegeivel nagyjából azért meg voltam elégedve. Sok újdonságot nem tudtam meg,  valahogy mindig két szarva közt a tőgyit fogta meg, de legalább olvasmányosra sikerült. Egyik - másik akár egy Dolák-Saly gagbe is befért volna, mondjuk a „Gyermekifjút kézen fogva vezeti el az erény, de ebből nem lesz dráma” mondat akár Leopold, a porondmester szájában is megállná a helyét – kisebb képzavarral.

Szóval a kiállításlátagató-kultúrán úgy látszik itt is, ott is hiányos. Most már csak abban bízunk, hogy az Úr angyalai egyenként mindenkinek megmondják, melyik napon menjen kiállítást nézni – hogy senki ne nézze hülyének. Azt nem szeretjük.