Néhány gondolat Németország újraegyesüléséről

Érdemes azonban némiképp a kulisszák mögé lesni, hiszen a mai napig nem teljesen egyértelmű, kinek/kiknek is az érdeme ez egyáltalán. Főleg az után, hogy néhány hete a The Times olyan cikkel jelentkezett, amely igen erősen ébreszti fel az emberben a gyanúpört. Eszerint a páneurópai ideáknak a vasfüggöny fölötti győzelmeként ünnepelt eseményláncolat a maga idejében még egészen más színben tündökölt.

Első körben érdemes megvizsgálni, hogyan vélekedtek a német újraegyesítés lehetőségéről Nyugat-Európában. A bomba alig egy hónapja robbant, amikor a The Times és a Financial Times angol lapok nyilvánosságra hoztak bizonyos, korábban titkosított dokumentumokat, melyekből egyértelműen kiderül, a németeken és Mihail Gorbacsovon kívül igazából senkinek esze ágában sem volt komolyan gondolni, horribile dictu támogatni Németország újjászületését. A franciák Mitterand elnökkel az élen kétségbeesett levelezésbe, majd tárgyalásokba kezdtek először Margaret Thatcher brit miniszterelnökkel, majd már vele karöltve Gorbacsovnál lobbiztak az egyesítés elkerülése végett. Egészen odáig mentek, hogy Jacques Attali, az elnök személyes tanácsadója érdeklődött sürgetőleg a Kremltől, hogy mikor szándékozzák megakadályozni az NSZK és az NDK közeledését. Thatcher eközben egészen nyíltan biztosította Gorbacsovot az Egyesült Királyság valamint az USA jóindulatú semlegességéről, amennyiben a Szovjetunió esetleg katonai úton próbálná rendezni ezt a kényes kérdést.

Persze nem kellett félteni a nyugat-német szélső-liberális gittegyleteket sem, amelyek már jó előre megpróbálták telerettegni – csekély sikerrel – a nemzetközi sajtót azzal, hogy minden bokorban a megalakuló IV. Birodalmat vélték felfedezni. Ezen tények ismeretében nem csoda, hogy az éppen csak megszületett új német államnak rengeteg rosszindulattal és idegenkedéssel kellett szembenéznie, melyeket csakis önnön nemzeti identitásának lebontásával tudott valamennyire kompenzálni. Ennek az azóta is tartó tendenciának az eredménye, hogy a mai Németországban gyakorlatilag a Német Egység Napján (október 3.) kívül nincsen nemzeti ünnep.

Végül érdemes megemlítenünk kis hazánk szerepét az eseményekben. Személyes véleményünk szerint ezt a szerepet az elmúlt években erőteljesen túlmisztifikálták. Tény, hogy Magyarország volt az a hely a hatvanas évek elejétől, ahol minden különösebb kockázat nélkül – eltekintve persze a kötelező Stasi jelentésektől – tudtak egymással találkozni a vasfüggöny két oldalára szakadt németek. Az is tény, hogy a végjáték idején sok NDK-ból jött menekültet fogadtunk be ideiglenesen, majd engedtük őket át a megnyitott osztrák-magyar határon. Egyes vélemények szerint a dolgok ilyetén alakításában szerzett elévülhetetlen érdemeket Horn Gyula, akkori magyar külügyminiszter, megalapozván ezzel a hazai rendszerváltás utáni politikai karrierjét. Azonban – mint ahogy már korábban rámutattunk – a német egység megvalósításának egyetlen komoly patrónusa nem más volt, mint Gorbacsov, nem kellett tehát Horn Gyulának túlságosan nagy hősnek lennie ahhoz, hogy az ő általa megálmodott folyamatot magyar külügyérként elősegítse. Álljon itt jópofa kis végszóként Németh Miklós, akkori magyar miniszterelnök elszólása, melyet akkor mondott, amikor Horn javasolta neki az 1989. június 27-i nagy fotózással egybekötött osztrák-magyar határnyitó csinnadrattát: „Gyula, csináld, de siess, a vasfüggönyből már alig maradt valami…”