„Nem olyan különbözőek az emberek”- Interjú Tod Ashley-vel, a Firewater frontemberével

A: Pár mondatban össze tudnád foglalni az utatokat? Mi az, amit elértetek, mi az, amit még nem, de szeretnéd?

Todd A.: Sorra készítjük a lemezeket, mert bár sosem tudod elkészíteni a tökéletes lemezt, de azért próbálkozol. A punk-rockot szerettem volna különböző, a világ minden tájáról származó népi elemekkel kombinálni, a punk-rock energikusságát megtartva és szívből jövő, őszinte dalszövegekkel kiegészítve. Stílusilag különböző irányokba mentünk el, de tulajdonképpen úgy érzem, hogy hat lemez után a legutóbbi már szépen összeállt.

A: Tehát megtaláltátok magatokat?

- Igen, talán. Részben ez annak köszönhető, hogy elhagytuk az Egyesült Államokat. Az az ország nem reprezentál engem és én nem érzem többé a polgárának magam, ha egyáltalán bármikor is éreztem így. Úgy érzem, nem tartozom oda. Most kb. hajléktalan vagyok, folyton a világot járva, és ez jól eső érzéssel tölt el. Sokkal boldogabb vagyok, mint amilyen valaha is voltam.

Szabi: Mi az, amit a legjobban szeretsz, és mi az, amit a legjobban utálsz a zenészlétben?

- Azt, hogy folyton le vagyok égve, ez nem túl mókás, de legalább nem kell egy bankban dolgoznom. Nincs rendes munkám, így az életem a zene állandó élvezete, de ugyanakkor állandó küzdelem is a megélhetésért, folyton az anyagi csőd szélén állva.

Szabi: Mielőtt zenész lettél, mi volt gyerekként az álomállásod?

- Művész szerettem volna lenni, aztán író, de amikor megvettem az elektromos gitárom, úgy voltam vele, hogy „ó igen, egy rock bandában szeretnék lenni”. De mindezen dolgokat most is csinálom: dolgozom a könyvemen, ami egy regény lesz; én készítem a Firewater grafikáit, valamint egyéb bandákét is. Van elég tennivalóm, hogy ne kezdjek el unatkozni.

A: A szövegeidhez honnan veszed az ihletet?

- Ez most sablonosan fog hangzani, de élettapasztalatokból. Imádok embereket megismerni. Folyton utazom, és közben imádom meghallgatni az emberek történeteit. Amit megtanultam, hogy mindenkinek van legalább egy jó története. Én jó hallgató vagyok, ők egy sör mellett mesélnek nekem, és néha szám lesz belőle.

A : Tehát a dalok nem rólad szólnak, hanem más emberekről?

- Igen, de nem vagyunk olyan különbözőek. Korábban úgy hittem, hogy Amerikában van az összes idióta, de aztán rájöttem, hogy minden országnak megvannak a maga idiótái, de a nagyon intelligens, kreatív emberei is. Nem olyan különbözőek az emberek, függetlenül attól, hogy hova mész. Valaki más története pedig gyakran összeegyeztethető velem, és jobb érzéssel tölt el, ha nem folyton magamról beszélek, hanem más emberek történetei által mutatom be magam.

Szabi: Melyik a kedvenc helyed, ahova a legszívesebben mész?
- Ahol még sohasem voltam, például Magyarország. De most értünk vissza Borneóból, Indonéziából, amiről egy számot is írtam. Ezt a távoli szigetet reprezentálta számomra, messze a new yorki életemtől, ami klausztrofóbikus volt. Tudtam, hogy el kell hagynom New Yorkot, ránéztem a földgömbre, azon gondolkodva, hogy melyik a legtávolabbi pont, ahova mehetnék, és a túloldalán ott volt Borneo. Elmentünk, és nagyon érdekes volt.

A: Az ide látogató külföldi zenészek mindig le vannak taglózva a közönség energikusságától. Neked mi a véleményed róluk?

- Igen... túl halkak voltunk, ha jól tudom a rendőrök miatt, vagy valami. Tudtam, mivel az emberek nem érezték a basszusokat és a lábdobokat a szívükben. Ez az, ami beindítja őket. De ettől függetlenül mindenki nagyon lelkes volt és táncolt.

A: Őszinte állampolgárokat zavartunk az álmukban.

- Ki alszik este kilenckor?! Szombat van, nem?! Ha szombat este kilenckor alszanak, meg is érdemlik, hogy felébresszék őket! Szerezzenek egy életet, jöjjenek ide, táncoljanak, érezzék jól magukat.

Szabi