Száműzetés után újvilági újjászületés – Bauhaus

Az 1919-ben, Weimarban alakult iskola célja egy merőben új építészeti és iparművészeti irányzat kialakítása volt, amely szakítani kívánt a kort uraló historizmussal. A mozgalom mögötti utópikus elképzelés szerint a különböző művészetek megfelelő arányú egyesítésével és ötvözésével lehetséges egy új, teljes és harmonikus egység megteremtése.

Ehhez új művészekre volt szükség, akik nem specializálódtak egyetlen területre sem. A Bauhaus ezeknek az ifjaknak a képzését vállalta magára. A művészetet, az esztétikát, a kézműves alkotást, a funkciót, a technikát és az ipart akarták összeegyeztetni, nyitottan az új anyagokra és módszerekre. Az igények változásával a műhelyekben tömegcikkek prototípusait állították elő. „Művészet és technológia – egy új egység”, ez lett a Bauhaus mottója 1923-tól. Az iskola egyik erőssége éppen az volt, hogy reagált a kor elvárásaira, és azoknak megfelelően állandó változásban volt.

Az intézményt Walter Gropius alapította 1919-ben. Az elkövetkező években több neves művész csatlakozott a csoporthoz, rendszerint tanárként. Így lassan összeverődtek a Bauhaus híres nagymesterei: Josef Albers, Hinnerk Scheper, Georg Muche, Herbert Bayer, Joost Schmidt, Walter Gropius, Vassily Kandinsky, Paul Klee, Lyonel Feininger, Gunta Stölzl, Oskar Schlemmer és a magyar festő-grafikus Moholy-Nagy László, aki a fémműves műhely vezetője lett.

A húszas években több magyar művész is a Bauhaus növendéke lett. Breuer Marcell építész; Molnár Farkas festő, építész, grafikus; Forbát Alfréd építész, várostervező és festő; Stefán Henrik festő, freskó- és domborműtervező; valamint Weininger Andor építész, festő és formatervező. Mindannyian pécsi származásúak, vagy legalábbis pécsi vonatkozásúak.

A kezdeti évek sikere és fellendülése után a harmincas évek nehézséget hoztak. A weimari iskola pénzügyi és politikai nehézségekkel küzdött. Az anyagi gondok miatt az iskolát a jelképükké vált Dessau épületből egy kisebb gyárépületbe kellet átköltöztetni. 1933-ban a Gestapo ezt az intézményt bezáratta, és az egész Bauhaust feloszlatta. Rengeteg művész külföldre menekült. A Bauhaus ezt követően Európában hivatalosan megszűnt. A nemzetiszocialista párt az iskolát és az egész irányzatot veszélyesnek és „elfajzottnak” minősítette. Alig néhány éven belül minden Bauhaus alkotást eltávolítottak a német galériákból.

A mozgalom azonban nem halt meg örökre. 1937-ben, Chicagóban megalakult az „Új Bauhaus” Moholy-Nagy irányításával, együttműködve Walter Gropiussal. Ők ketten már 1928-ban otthagyták a weimari műhelyt. A chicagói intézet tovább vitte a Bauhaus újító szellemét, kísérletező jellegét és törekvéseit. A stílus tehát nem halt meg, csak ismételten átalakult, az igényeknek és a lehetőségeknek megfelelően.

A stílus népszerűsége tovább élt és él ma is. Múzeumok őrzik és gyűjtők keresik a Bauhaus bútorokat és használati tárgyakat. Építészek és formatervezők merítenek a mesterek munkásságából és szellemiségéből. A Braun elektronikai gyár például hosszú ideig tudatosan megőrizte, ápolta a Bauhaus formavilágát. Egyes termékeik egészen a ’90-es évekig eszerint a design szerint készültek. A Bauhaus mint név, mint stílus, mint művészettörténeti fejezet túlélte a huszadik század felfordulásait és eszeveszett zűrzavarát, minden az elpusztítására tett kísérlet ellenére.