„Valahol utat vesztettünk” - A nemzeti identitás keresésének, vállalásának viszontagságairól

“Magyar az, akinek fáj Trianon.” - Ezen mondatot a Horthy-korszak Magyarországáról szokás idézni, kötik Karinthy Frigyeshez, és Illyés Gyulához is. Tény azonban, hogy egyik író-óriás sem sorolható semmilyen módon a radikális politikai jobboldalhoz. Ezen kijelentést azért kell megértenünk, hogy belássuk, a trianoni traumát követő revizionista atmoszféra nem kizárólagosan a jobboldal által szított hangulat volt, hanem általános társadalmi óhajt fejezett ki.

Ez az igény egyfelől magában hordozta az igazságtalan területi döntések felülbírálatát, másfelől pedig azt a dacos közvélekedést, miszerint 'Európa elárult bennünket', minket, akik évszázadokon át vérünk hullatásával védelmeztük keleti határait. Ez a gondolkodásmód teljes egészében áthatotta az ellenforradalmi Magyarország huszonöt évét. Olyannyira, hogy a trianoni justizmord tekintetében az illegális kommunistától a nyilasig eszmei egységfrontba tömörült a nép.

Ugyanakkor nem szabad szó nélkül hagyni gróf Klebersberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszterként kifejtett munkásságát sem. A bethleni konszolidáció tíz éve alatt gróf Klebersberg megalapozta hazánk nemzetközi kulturális fölényét, többek közt népiskolák építtetésével. Világhírűvé tette a hazai egyetemi oktatást, a meglévő tudományos és kulturális intézeteket korszerűsítette, számukat bővítette. Minden intézkedése azt a célt szolgálta, hogy a megtépázott ország, ha katonailag és gazdaságilag nem is, legalább szellemiekben a környező államok fölé emelkedjen.

A trianoni sokkból való eszmélés első mérföldköve a húszas évek derekán a különböző fajvédő egyesületek, szövetségek, pártok (Etelközi Szövetség, Ébredő Magyarok Egyesülete, Fajvédő Párt) megalakulása. Ezeknek közvetlen elődje az 1918-ban alakult jobboldali katonatisztekből álló csoportosulás, a MOVE volt. Ezen szervezetekben az antiszemitizmus mellett a közös vonás a magyarság kárpát-medencei nemzetalkotó erejének régi fényébe való emelése volt.

E vezérelv égisze alatt jelentős társadalmi aktivitást fejtettek ki: adománygyűjtés, áttelepültek segélyezése, kulturális programok, stb. Szükségesnek tartjuk leszögezni, hogy ezen szervezetek tagjainak eszmeisége még nem, vagy csak nagyon távolról rokonítható a hitleri nemzetiszocialista gondolathoz. A legjobb példa erre a lelkes fajvédő, antiszemita, de a náci szellemiséget haláláig kategorikusan elutasító Bajcsy-Zsilinszky Endre személye.

A feljebb vázolt folyamatot a háborús hangulat a végletekig kiélezte. Sok egyéb körülmény mellett ennek hatására következhetett be 1944 októberében, hogy a Nyilaskeresztes Párt – mely mögül addigra kihátrált az értelmiség túlnyomó többsége – hatalomra kerülésével a csőcselék rémuralma köszöntött az országra. A második világháború utáni hatalmi átrendeződés sarkalatos pontjait a politikai felelősségre vonási perek képezték.

Túl azon a tényen, hogy ezen folyamat által a győztesek az alapvető jogi normák felrúgása árán igyekeztek ítéletet mondani a legyőzöttek felett, a nemzeti identitást csakis antifasiszta, (népi)demokratikus szólamok keretein belül lehetett hangoztatni. Aki ezen kritériumoknak nem tett eleget, könnyen B-listára kerülhetett, rosszabb esetben internálótáborba, mint népellenes, irredenta, fasiszta elem.

A fordulat éve után (1948) az internacionalizmus lett a mérvadó irányzat. A Moszkvából irányított nemzetköziség hevében minden attól eltérő irányvonalat nacionalistának bélyegeztek, mely szó az akkori fogalomtárban egyet jelentett a fasizmussal cinkosan összekacsintó maradisággal. Ezt a metodikát annyira túlozva használták, hogy amikor 1949-ben a spanyol polgárháborút megjárt meggyőződéses internacionalista Rajk Lászlót koncepciós perbe fogták, a titoizmus mellett a nacionalizmus és a „magyarkodás” is vádpont volt ellene.

A kádárizmus alatt csak a '70-es évektől fogja felütni fejét a táncházmozgalom, ennek előzménye az egy évvel korábban megrendezett „Röpülj páva, röpülj” – verseny, melyen olyan városi fiatalok is felléptek, akik népdalokat énekeltek. Ezután 1972-ben megalakult a Kassák-klubban a legendás Táncház Sebőék zenekarával és Tímár Sándor táncos barátaival. Hamar hatalmas érdeklődés övezte tevékenységüket, és már itt, a szocializmus alatt lehetőség nyílt egy államhatárokon átívelő gyümölcsöző együttműködésre - a pestiek ugyanis Székelyföldre jártak el autentikus formában elsajátítani a zenéket, táncokat. A hatalom eleinte természetesen szúrós szemmel nézte a mozgalmat, a nyolcvanas évek enyhülése azonban lehetővé tette, hogy a táncházakra intézményesült összefogás épüljön.

Fontos foglalkoznunk 1973. március 15-ével, mivel ekkor Pesten és Kiskőrösön is „forradalmibb” volt a hangulat a kelleténél. Pesten jó pár fiatal értelmiségi tüntetett spontán a forradalom mellett – nekik fogda lett a jutalmuk. Kiskőrösön a „Szóljatok szép szavak”-verseny országos döntőjén a Paál István vezette Szegedi Egyetemi Színpad előadta a Petőfi-rock-ot, melynek hatására népünnepély kerekedett. Itt az egyik színpados elszavalta Ady A Tűz márciusa című versét, melyért meghurcoltatás lett a része. 1983-ban aztán Szegeden egy középiskolás ragasztotta ki több helyre a 12 pont aktualizált változatát - őt kicsapták iskolájából. Ugyancsak ebben az évben ítélték el egy év felfüggesztettre a gyerekcipőben járó skinhead-mozgalom alfájának tekinthető zenekart, a Mosoly együttest a Cigánymentes övezet és a Bevándorlók bére csak halál lehet című számaik miatt.

A rendszerváltással rövid ideig úgy tűnt, hogy a nemzeti identitás felvállalásának, avagy tagadásának több évtizedes vitája lezárult, ugyanis nem volt olyan hatalom, mely ebben az embereket korlátozta volna. A kép azonban délibábnak tűnt, mivel az emberek magánszférájába betüremkedtek a politikai csatározások, és nemzeti jelképeinket különböző erők próbálták kisajátítani, kifigurázni, felhasználni a maguk pecsenyéjének sütögetésére.

A világok legjobbika

Húsz évvel ezelőtt a változásokat kivívó euforikus magyar társadalom még nem is sejtette, milyen kemény fába vágta a fejszéjét, mikor egy olyan állapotba sétált bele, amelyről kvázi Mohács óta nem volt adat társadalmi emlékezetében. Jelesül a hosszantartó szabadságba és függetlenségbe.

Akkor mindenki arra számított, hogy az országhatárok megnyílását, a parlamenti demokrácia kialakulását és az európai integrációt követően megélhetjük azt a társadalmi rendet és életszínvonalat, amely a vágyott nyugaton volt akkoriban. Ha ezt nem is, de a jóléti állam illúziójának széthullását, a kiterjedt korrupció és szegénység társadalmi realitássá válását biztosan megéltük. Az eltelt idő alatt a társadalmi trendek lassan egy kört írtak le, a lakosság egyre nagyobb hányada érzi magát a változások vesztesének, zárkózik be a politikai erővonalak határai közé, egyre jobban hódít a radikalizálódás és a populizmus. A társadalom bizarr retro-hangulatban lassan visszakanyarodik az előző totalitárius rendszerek és a kapitalizmus eklektikus egyvelegéhez, amely vállalja a „rend” megteremtését.

Hogy homok került a gépezetbe, két dologból látszik: egyfelől kiderült, hogy az utólagos demokratizálódás nem képes egyik percről a másikra pótolni a magyar polgárosodásból hiányzó több száz évet, másrészt egy gazdasági iránytévesztés.

Magyarország hányattatott utóbbi pár száz évét követően a rendszerváltozás lett volna az a pillanat, amikor lehetőség kínálkozott volna a közös világkép, viszonyítási pont kialakítására, arra, hogy az államon belül élő egyszerű emberek társadalomról, a társadalmon belüli életről kialakíthassák azokat a normákat, melyek az együttélés alapjait biztosítják. Valami olyasmit, amit szaknyelven társadalmi imaginációnak hívnak - a történelmünket uraló elnyomások és diktatúrák pont ezeket a tartalmakat pusztították el.

Nálunk a modern imagináció fő támaszát jelentő polgári értékrend kialakítására ráadásul két szembenálló alternatíva is született, a reformkori nemzeti-nemesi-vidéki alternatívája, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia idején az állami szervekhez kötődő urbánus polgárosodási modell, közös problémájukkal, hogy rövid életük alatt nem sikerült társadalmilag rögzülniük.

A rendszerváltozást követően politikai erőinknek nem igazán volt affinitásuk valamilyen közös imagináció kialakítására, a képletet csak nehezítette a vidáman továbbélő Kádár-romantika. Egészségesebb demokráciákban az egységes társadalmi értékrend előtt zajlik a politikai pártok ideológiai csatája, amelyben a cél a támogatók politikai identitásának kialakítása, nálunk viszont nem alakult ki ilyen keret. A későbbiekben kialakuló két nagy politikai oldal az előző koncepciók egyes elemeit magához vonta, és ennek mentén, mint egyedüli alternatíva kívánt megjelenni a választók szemében.

A közös értékrend hiányában az identitás kifejezésére lassan egyedül a pártértékrendek kínáltak alternatívát. A 2002-es kampánytól kezdve ez az elkülönülés lassan morális alapú „világok harcává” változott, ahol extra elemként rehabilitálták a tömegrendezvényeket és a diktatúrák miatt eddig került politikai hitvallásokat, illetve a biztonságot nyújtó paternális vezetőt. A jobboldal magához vonta a reformkori/Horthy kori modellt, míg a baloldalon az OMM-szocializmus vegyes modellje versengett. A felkínált identitásprotézisek kizárólagosságának és érvényességének bizonyítására pedig elkezdődött a kokárda, pulikutya, szarvasmarha, vallási szimbólumok és egyéb jelképek tömeges felhasználása.

Érezhetően hanyatlani kezdett ebben az időben az EU iránti lelkesedés is. A politikán keresztüli össztársadalmi szembenállás, bizonytalanság és a társadalmi párbeszéd megszűnése pedig a szerepvállalás leértékelődését és a rendszerrel szembeni gyanút ültette el az emberekben. Ugyanígy gyanússá vált az összes, immár közösségből kikerült nemzeti jelképünk is.

Kánaán nem jön

Míg lokális politikai végvárharcokkal mulattuk az időt, figyelmen kívül hagytunk egy másik alapvető tényt, hogy a ’89-ben célként deklarált indusztriális kapitalista modell, a maga erős nemzetállami kontrolljával, fix munkahelyeivel, fogyasztás-technológia centrikusságával közben nyugaton megszűnt. Ott fájdalmas változtatásokkal, de alkalmazkodtak a késő modern gazdaság globális piacával, és fragmentálódó társadalmi rendjével felálló új világhoz.

A változást itt a politikai színtérről vagy senki nem érzékelte, vagy nem merte bevallani a változások terheit nyögő adózóknak, hogy egy nem létező modellért hajtanak. A kialakult politikai megosztottság és ellenségképzetek közepette a dolgok mederbeterelésének legkézenfekvőbb megoldásaként a másik oldal hibáztatása kínálkozott erre is.

A helyzet ennek ellenére nem vajúdott ki magából változást. Létrejött ugyanis ebben a szituációban egy új, kiaknázható szavazóbázis, amelyben találkoztak az előző rendszerből kapcsolati-gazdasági tőkéjüket átmentő rétegek érdekei a rendszerváltozás veszteseiével. A közös nevezőt a reformok, a változtatások, egyszóval a modernizáció elutasítása jelentette. A lassan begyűrűző folyamat új bűnbakká magát a ’89-es átalakulást és vívmányait tette meg, egy olyan köztársaságban, ahol sohasem alakult ki a „köz” a szó szoros értelmében, de a jelek szerint egy új középkorra még esélyesek lehetünk.

A témáról részletesebben: Niedermüller Péter: Eltévedt ország; Élet és Irodalom LIII. évfolyam 39. szám, 2009. szeptember 25.