Valahol valami már Amerika…

Azért lesz ez nehéz, mert erre az egyetemre sok más ismerősöm és én is úgy tekintek, mint második otthonomra, és ha máshol nem, itt még él, legalábbis tegnapig azt hittük, hogy él az, amit értéknek tekint az ember.  

Kartól függetlenül rázott meg mindenkit a tegnapi nap. Pécsi egyetemisták szerveztek gyertyagyújtást egy társukért, aki egy értelmetlen ámokfutás áldozata lett. Ez – ha nem is hozhatott már helyre semmit – a legtöbb, amit hallgatótársunkért, vagy a családjáért tehettünk. Fontos volt, hogy ez a közösség szimbolikusan jelezze, hogy nem, nem kér semmi hasonlóból, hogy ennek ellenére összetart, és elhatárolódik ettől a barbár mészárlástól. Épp ezért teljesen egyetértek Miskolczi Norberttel, a HÖOK elnökével, mikor elrettentő erejű ítéletet kér az ügyben a bíróságtól.

Sőt, annak ellenére, hogy az emberi életet mindennél jobban becsülöm, osztom azt a véleményt, ami a hallgatók között terjedt el tegnap, hogy legalább lőtte volna magát fejbe. Egy ilyen esemény után, ami egy család életében a legteljesebb gyászt hozza el, egy közösség életében pedig elülteti a félelmet – hiszen ki tudja, azok után, hogy egy hallgatótársunk képes volt ezt ellenünk elkövetni, hol fordul elő legközelebb – talán ez lett volna a minimum. Ettől persze még nem lenne könnyebb a jövőben a hasonló elmeháborodottakat megfogni, megakadályozni, hogy a fegyvert bevigyék az épületbe. Felmerül a kollektív felelősség kérdése, az oktatásügyünk felelőssége is. Egy rendszeré, ahol a fejkvótáért cserébe nem szűrjük ki még a láthatólag közveszélyes diákokat sem. Mert a pénz nagy úr, mert a pénz az kell.

Amíg zakatoltam Pestről Pécsre, tudtam meg, hogy egyik hallgatótársam többeket lelőtt és megölte egy másikat. A modern kommunikáció csodás hatására a laptopok mindenhol felcsapódtak, és a Pécsre igyekvők, zömében egyetemisták élőben nézték a híradóban, hogy mi is történt.

Pár perc múlva nem tudtam mi fáj jobban, maga a tett, ami végbement, vagy néhány egyetemista társunk viselkedése, akik a következő rémült kérdéssort tették fel:
„Basszus akkor elmarad a gólyabál?!”
„De azért bál lesz, nem?”
„De hát én már megvettem a jegyet, akkor mi van?”

Mikor már a maradék béketűrésem is romokban hevert, odasétáltam hozzájuk. Mivel a közvetlen munkatársaim szervezték volna a bált – ami végül nagyon helyesen maradt el –, tudtam pontosan, hogy elmarad. Közöltem velük, ha ez a legnagyobb bánatuk jelenleg, akkor igen, nem lesz bál. Majd leültem. Már nem kell kételyek közt vergődniük, hátha kicsit megnyugodnak kedélyek, nekem így, nekik úgy…

Bár lehet, hogy igazuk van, én pedig csak ingerült vagyok, és táncolhatnánk akár a hullaházban is…
Valahol már Amerika van, a negatívumok tekintetében. Legyen az törvényes rend, demokratikus elvek, vagy morál, biztos. Az is biztos, hogy tegnap óta ez a közösség sem az, ami volt.